Gondolatkarantén

A hülye fordítások minisztériumából ezúttal egy egész jó cím jött ki, a Behind her eyes magyar megfelelője a „Ne higgy a szemének” lett, és kövezzetek meg, de nekem ez bejön. Mint ahogy bejött az egész sorozat. Kár lenne itt az elején titokzatoskodni, vagy húzni az időt. Aki csak ennyit szeretne tudni, hogy érdemes-e megnézni vagy nem, annak itt a válasz: ÉRDEMES!

Hat rész, vagyis nem kell heteket rászánnod, hogy meg tudd nézni. Van eleje, van vége, mostanában már ezzel az élmezőnybe lehet kerülni. De ne elégedjünk meg az ennyire alacsonyra tett léccel, mert ezeket azért könnyedén viszi a film.

Itt találkozik a jó alapötlet, tele váratlan fordulatokkal, a jó színészi gárda, és egészen az utolsó epizódik fenntartott bizonytalanság, hogy valójában mi is történt. Megmondom őszintén, hogy ha még egy részt találgatással kellett volna töltenem, lehet hogy a végére elveszítenek egy nézőt, de egy hirtelen lezárással végül minden a helyére kerül és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ezzel így bőven a TOP sorozatok közé került nálam.

Régi elméletem nyert újra bizonyítást, mégpedig azzal, hogy jó színészekkel minden könnyebb. Tudod-tudom, ez nem olyan nagy találmány, de az utóbbi időben mintha ezt elég sokan elfelejtenék. Vagy a castingok nem sikerülnek jól, vagy a rendező nem tudja átvinni a gondolatait, vagy túl sok a film és ehhez képest kevés a tehetséges színész, vagy tökmindegy mi történik, de rémesen gyenge alakításokat láthatunk dögivel.

És akkor kezdjük is a szereplő gárda magasztalását, mert meggyőződésem, hogy ezen múlt a sorozat sikere. Egy-két mellékszereplőn kívül gyakorlatilag három ember játékára épül a film. And the Oscar goes to: Simona Brown! Ő alakítja a csillogó szemű, mindenkivel jóindulatú titkárnőt Louiset. Következzen a másik amazon Eve Hewson, aki az elejétől a végéig szuper creepy háztartásbeli Adele agymenéseiért felelős. És végül, de nem utolsó sorban, a bociszemű, sármos szomorú szemű raj szerepében Tom Bateman parádézik, aki a filmben a David nevet kapta. Itt van tehát David&Adele páros, a brit elit tagjai, akik valamilyen homályos ok miatt Londonba költöznek, hogy ott folytassák sehova sem vezető életüket. David a saját bajait alkohollal, a másokét szuper pszichiáteri képességeivel gyógyítja. Adele éli azt az életet, amire titkon mindannyian vágyunk. Egy igazán luxy házban bolyong naphosszat, amit csak néha szakít meg edzéssel, masszázzsal, vagy kávézgatással, vagy mások életében turkálással. Az átlaghoz legközelebb álló szereplő a részmunkaidőben titkárnői állást vállaló Louise, aki emellett még elvált nőként egyedül neveli – persze szuperül- 7 éves fiát. A Louiset alakító Simona Brownnál figyelhető meg leginkább, hogy valójában összeolvad a szerepével. Nekem mindegy is, hogy ennyire jó színész, vagy ő valójában ilyen, de a párbeszédekben többször elhangzó „szinte ragyogsz” írja le a legpontosabban a karaktert. Az igazi jó nők sajátossága, hogy részenként vizsgálva talán semmi sem fogna meg igazán, de az összkép fantasztikus. Simona Brown fantasztikus. Néha esetlen, néha szexi, néha sajnálatra méltó, jó párszor idegesítő, de mindvégig leköti a figyelmedet. Ami még spoiler nélkül elmondható, mert az első percekben kiderül, hogy ez a hármas egy egyre bonyolódó szerelmi háromszög csúcsait alkotja, amit hat részen keresztül sem tudnak kibogozni.

Rettenetes és érdekes, vagy érdekesen rettenetes, vagy rettenetesen érdekes dolgok derülnek ki a házaspár múltjáról, amik természetesen Louise életét is alaposan felforgatják. Kb. részenként három alkalommal hihehtjük azt , hogy most már aztán tényleg értjük és el is tudjuk dönteni, hogy kinek mi a szerepe, de aztán röviddel ez után kiderül, hogy mégsem úgy van az. De akkor hogy??? Na, ehhez kell megnézni a sorozatot, mert végig izgalmas, fordulatos, érzelmes, meglepő élményben lesz részünk.

Ha egy valamit kellene felhoznom a negatív oldalon, az a hatodik rész erőltetett menete. Az első öt rész lassú folyásához képest, itt percek alatt derül ki minden olyan részlet, amit eddig Adele családjának birtokán elterülő erdő rejtett előlünk. Kellett egy kis forgatókönyvírói nagyvonalúság, magyarázat nélkül hagyott sejtelmes részlet, kérdések nélkül elfogadott tény, és már meg is érkeztünk a fináléhoz, ami nem hiszem, hogy csak engem lepett meg.