Ha Woody Harrelsonról azt mondtam, nem tud hibázni, hatványozottan igaz ez Mads barátunkra. Bár lenne egy ilyen csatárunk a válogatottban, mert folyamatosan tölt, néha célzás nélkül tüzel, mégsem lő mellé soha!

Ha valaki volt már Hannibál, és olyan filmek vannak mögötte, mint az Ádám almái, a Vadászat, vagy most jön ki az új nagy durranással (Még egy kört), akkor miért vállal el egy ilyen szerepet?

Mert megteheti. Mert menő. Mert szeretni fogják. Mert nem a fáradt Liam Neeson. Mert a borostájába és a fél szemébe több badass momentum szorult, mint a John Wick összes részébe.

A Black Kaiser (AKA: Duncan Vizla/ Mads Mikkelsen) karakter annyira túl van húzva, hogy már- már komikus. Persze nem annyira, hogy idegesítő, vagy fárasztó legyen. A gyerekeken kívül mindenki tudja, hogy mi következik. De ők sem azért nem tudják, mert buták, hanem mert nem láttak még elég B kategóriás akciófilmet. Nincsenek még tisztában a zsánerrel annyira, hogy teljesen egyértelmű legyen.

Itt mindenből van egy kicsi. Idióta újoncok, kegyetlen főgonosz, megmentésre váró szomszéd lány, hűseg pontokat beváltani hajlandó harcostársak, vérben és belsőségekben gázoló főhős, és hentelés-hentelés-hentelés.

Számomra érthetetlen volt (és most is az) a John Wick filmek tündöklése, és az elkötelezett rajongók elfogultsága. A John Wickből pont az hiányzott, ami a Polarban megvan. Mads Mikkelsen. Mondom mindezt úgy, hogy kedvelem Keanu Reevest, de egy percig sem hittem el. Duncan Vizlát elhiszem. Blut (főgonosz, azaz Matt Lucas) helyében én már előbb elkezdtem volna rettegni a jól kiérdemelt bosszújától.

A két végpont minden értelemben Blut és Camille (Vanessa Hudgens) a szomszéd lány. Blut egy képregényből előlépett vicces és egyben undorító főgonosz, akinek a színészi játéka abban merül ki, hogy fejhangon vihog és karddal hadonászik. Camille pedig a megmentésre váró gyámoltalan lány, aki az egyetlen valós személy ebben a másfél órában. A kezdet és a vég, vagy a vég és a kezdet, ezt majd az idő eldönti.

A végkifejlet nem várt csavart rejt, ha egy kicsivel bevállalósabb az író/ rendező/ Netflix stáb, akkor legendás lehetett volna a film. Nincs ezzel baj, de így megmaradt azon a polcon, ahová a „szívesen megnézem újra, ha nincs jobb ötletem” filmek kerülnek.