Nehéz film.

Nehéz mit mondani.

Nehéz úgy bemutatni, hogy ne árulj el semmit, mert meg kell nézni és minden kiderül. Nehéz, mert jó esetben egy pillanatig sem tudod valójában a főhős szerepébe képzelni magad. A nyomornak ezt a szintjét, a kasztrendszert, a 21. században is tovább élő avítt hagyományokat innen, Magyarországról nem érthetjük. Nehéz, mert folyamatosan azon izgulsz, hogy sikerüljön. Hogy sikerüljön BÁRMI, ami ezen a helyzeten változtat, közben meg nem tudod teljes szívvel megélni, mert azt gondolod, azt reméled, hogy nem szabad mindent megtenni a boldogulás reményében. Ne legyünk naívak, a Grál-lovagok valószínűleg nem a nyomornegyedekben születnek. Az a helyzet, hogy nem kell bepiszkolnod a kezed, ha már eleve piszkos vagy.

Zseniális film. Tele szimbólumokkal, ellentétekkel, ki nem mondott szavakkal, elnyomókkal, megbántott emberekkel, értelmetlenül rövid életekkel, féktelen mohósággal, megkerülhetetlen törvényszerűségekkel, emberszámba nem vett emberekkel és kacskaringós életpályákkal.

Pontosan olyan, mint az élet. Nincsenek egyetemesen alkalmazható megoldások, felesleges a „mi lett volna ha”, ne gondoljunk bele, hogy mi mit tettünk volna, mert nem a mi életünk.

Balram (Adarsh Gourav, AKA: White Tiger) a főszereplő. Azért nem főhős, mert egyetlen tettében sincs semmi hősiesség. Ő egy hangya, aki mindig csak a következő követ látja, és ha nem kerül véletlenül egy ember cipőtalpára, akkor arról sem tudna, hogy léteznek másik kövek. Az élete azon múlik, hogy a rájuk taposó cipő szélén meg tud kapaszkodni, majd onnan egy jobb helyre esve él tovább.  Ezerből egy. Vagy Indiában inkább millióból egy. Ha azon a napon felszáll a Delhibe tartó vonatra, akkor másfelé kanyarodik az élete? Feldolgozható ez?! Hogy ennyin múlik egy ember élete, boldogulása?

Amúgy ez az a film, amiben mindenki a helyén van, mindenki hiteles és egyszer sem jutott eszembe, hogy ők valójában színészek, akik a forgatás után élik tovább az életüket. Rajkummar Rao (Ashok) jól hozza azt a semmirekellő parasztot, akiről az USA-ban rákent álszent emberbarátság ugyanolyan gyorsan illan el, mint szexi arájából (Priyanka Chopra azaz Pinky Madam) az iránta érzett szerelem, amint rájön, hogy itt bizony kuss a neve és maximum azt várják el tőle, hogy az ágyban és a konyhában jól teljesítsen.

A gonosz vaskezű nagyi, a rabszolgának született testvér, a muzulmán sofőr, a gonosz Mongúz mind hozzáteszi a saját darabkáját, amiből végül összeáll az a vérrel, ürülékkel és emberi nyomorúsággal összekent puzzle, amit Indiának hívunk.

A film végig magas színvonalú, sodró lendületű, feszültséggel teli, még a látszólag könnyed perceket is belengi valamiféle várakozás. Az „úgysem hiszem el” érzés, tudván, hogy minden felszabadult pillanatnak meglesz az ára.

A két órás játékidő egyik csúcspontja, amikor Balram aláírja a vallomást és az arcán tükröződik a felismerés fájdalma. Ezen a fél perc teljesítménye Edward Norton arcának átalakulásához hasonlítható, amikor a Legbelső félelem (1996) végén kiderül az igazság. Ott és akkor Balram számára is kiderül az igazság. Csak egy eszköz, egy használható aztán eldobható tárgy marad a gazdái szemében. Nem tekintenek rá emberként és nem is várják el, hogy úgy viselkedjen. Itt a fordulópont, amikor kiderül, hogy belül van még valami, amiről eddig senki sem tudott. Legkevésbé Balram. Valahol belül ott van az ember, a jó és a rossz tulajdonságaival, a paletta összes színével, aki többet akar, mint emberi komposztként tovább hizlalni a rajta élősködőket.

Életében először dönt. És egyedül csak a saját érdekeit veszi figyelembe. Kockáztat és nyer. Ezek után ki tudná jó szívvel azt mondani neki, hogy máshogy kellett volna csinálni?! Hiszen neki sikerült és csak így sikerülhetett!

Bele merünk-e gondolni abba, hogy mi lesz a többi gyerekkel Indiában (Afrikában, bárhol), akikből nem lesz Fehér Tigris? Mi lesz azokkal a milliókkal, akiknek nem adatik meg, hogy ők legyenek az az EGY, aki ebből a generációból ki tud törni? Maradnak a tyúk ketrecben, végig nézik a társaik halálát, majd őket is bedarálja az élet.