Gondolatkarantén

Sajnálom, hogy sokszor mondtam azt, hogy egy semmirekellő idióta vagy, aki semmi másra nem jó, csak hogy engem idegesítsen, felássa a kertet és teleszarja az udvart.

Nem gondoltam komolyan.

Sehogy sem gondoltam, ezek csak feleslegesen elpuffantott indulatszavak voltak. Mert ilyen vagyok. Ami nem mentség, csak egy tény. Sajnálom, hogy kevés jó jutott neked. Nem gondolom, hogy rossz életed volt, de játszhattunk volna többet, vagy az olcsó tescos konzerv helyett főzhettem volna neked néha igazi kaját. Neked a 100, de az én életemből is 25 % -ot tesz ki a közösen eltöltött 10 év. Sok. Most tűnt csak fel, hogy mennyi emlék fűz hozzád, amik mostantól kezdenek el halványulni, majd lassan eltűnni. Együtt költöztünk ide, életünk első kertes házába, együtt ástuk fel a kertet én a zöldségeknek bekerített részt, te meg az összes többit.

Azért voltak jó dolgok is nem?! Építettem neked egy fasza kis házat, volt egy nagyszerű ládikód, ami elfoglalta a terasz jelentős részét, benne egy ottfelejtett hajkefe, meg a pokrócod és valamiért imádtad. Bárki jött, azt mondta "de cuki ez a kutya" és ha nem irtózott az állatoktól, még meg is simogatott. Tőlem talán kevesebb jó szót kaptál, mint érdemelted volna. Sosem mondtam, hogy "jó kislány vagy", lehet azért, mert mindenki fiúnak nézett, vagy mert eleve nemtelennek gondoltalak. Sok labdát rongyosra téptünk mi ketten, még ha a jelentős részét ennek a munkának is te vállaltad magadra. Valójában az sem zavart, hogy teleszartad a kertet. Életem első 20 évét térdig hugyban, sárban és szarban tapicskolva töltöttem, ez ahhoz képest hilton volt. Legalább zöldebb lett a fű...

Nem ugattál sokat feleslegesen, nem szöktél el akkor sem, ha egy napig nyitva volt a kapu, póráz nélkül lehetett sétálni veled. Jó volt együtt igaz?! Ami fölött sajnos soha nem tudtam szemet hunyni, az az állandóan visszatérő tébolyult árokásás. Jó lett volna megtudni egyszer, hogy mit keresel és miért pont ott teszed ezt, ahol. Szerettem volna, ha marad időnk erre is, de végül nem adatott meg. Pedig az ül, fekszik, adj pacsit már egész könnyen ment, talán ez is sikerült volna. Persze így hova lett volna a rock’n roll igaz?! A végén még a rettegett autóba is beszálltál. Vagy legalábbis mindenféle tiltakozás nélkül hagytad, hogy beemeljelek. Én tényleg nem gondoltam, hogy ez lesz a vége! Persze láttam, hogy szarul vagy, meg is ijedtem, de amikor hétfőn este felébredtél az altatásból, olyan nyugodtnak és boldognak tűntél. Meg hálásnak. És én is hálás voltam, hogy ennyire bíztál bennem, mert úgy éreztem, hogy végre megérkeztünk ls sokéig nem is megyünk majd sehova egymás nélkül.

Most csütörtök este van, csak pár óra telt el azóta, hogy eltemettelek. Nem tudom, hogy lett volna jó. Egy temetés soha nem jó. Nem jó, ha egy régi takaróba bugyolálnak, talicskával a kert végébe tolnak, betesznek egy gödörbe, majd földet szórnak rád. Amikor az orvoshoz vittelek, olyan könnyűnek tűntél, most meg rettenetesen nehéznek. Belesajdult a hátam, ahogy felemeltelek. Akkor szinte kifolytál e kezeim közül, most meg már nem hajlottak a lábaid, a pokróc alatt egy másik réteg bizarr merevségbe burkolóztál. Tavasszal viszek még oda földet, mert biztosan újra kisebb leszel majd és nem szeretném, ha egy gödör lenne a sírod helyén, tele gazzal. Lehet, hogy találhattam volna más helyet is, mint a komposzt és a kiskert között, de úgy gondoltam, hogy itt lesz a legjobb neked, ahol az egész életedet töltötted, és szeretném, ha továbbra is vigyáznál a házra!

Isten veled Negró, jo kutyám voltál. Sajnálom, hogy meghaltál!