Gondolatkarantén

1965-ben jelent meg Frank Herbert nagysikerű sci-fi sorozatának első kötete, amely szinte azonnal elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat. Ez a könyv lett a modern sci-fi egyik alapműve, aminek hatása máig érezhető. A hihetetlenül fejlett technológia és a hihetetlenül fejletlen társadalmi berendezkedés között csak látszólag feszül önellentmondás, és ez megannyi későbbi műnek jelentett követendő példát, szellemi muníciót.

El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha a könyvhöz méltó, vagy legalább a Star Warshoz mérhető szintű filmes feldolgozást kap. Lehet, hogy most már a Disney tulajdonában lenne az összes jog, a Harkonnen- ház kapott volna egy spinoff sorozatot valamelyik streaming szolgáltatón, karácsonykor fremen merchandising termékekkel kényeztethetnénk a 12 év alatt generációt, farsangkor pedig lehetne választani, hogy Paul Atreidesnek, vagy Duncan Idahonak öltözzünk.

Ehelyett éveken keresztül tartó szerencsétlenkedés és jogviták után, David Lynch rendezésében 1984-ben a vászonra ömlött az a moslék, ami azóta is az egyik letaszíthatatlan dobogósa, a „Valaha volt legrosszabb feldolgozások” versenyfutásának. Talán a 2017-es Setét torony első helyét senki sem kérdőjelezi meg, de utána nagy a tülekedés… Természetesen nem abszolút értékben sorolandó a „ZS” kategóriába, de az elvárásokhoz képest borzasztóan alul teljesített. A szereplőgárdával nagyot gurított a menedzsment. Kyle MacLachlan, Sean Young, Virginia Madsen, Patrick Stewart, Sting, Max von Sydow mind-mind húzóneveknek számítottak akkoriban. Lehet, hogy segített volna, ha Lynch mester elolvassa az eredeti könyvet és csak az után kezd el belekotorni a forgatókönyvbe, mint ahogy az sem segített, hogy a három órásra forgatott filmet utólag két órába sűrítették bele. Születése pillanatában halálra lett ítélve ez a projekt, és több mint 35! évet kellett rá várni, hogy valaki egyáltalán újra merjen próbálkozni.

És milyen jól tette! A 2021-es Dűne annyira jól lett, hogy talán sikerül végleg elfelejteni az 1984-es verziót (Wonder Woman is jobban tette volna, ha kihagyja azt az évet!). A castingnál itt is biztosra mentek. Az Oscar Isaac, Johs Brolin csatársor mögé a Stellan Skarsgård, Dave Bautista, Jason Momoa középpálya sorakozott fel, a kapuban Javier Bardem várja az ellent. Mellettük Zendaya és a főszerepben az új csillag Timothée Chalamet készül élete meccsére. Előbbinek egyelőre öt mondat jutott a filmben, utóbbi néha túljátssza a szerepet, de összességében minden és mindenki a helyén van. A 155 perces játékidő elegendő arra, hogy a sztorit semennyire sem ismerő néző is megértse, hogy miről szól ez az egész grandiózus űropera. A történetvezetés elég egyszerű, a folyton acsarkodó nemesi házakat a féltékeny császár kijátssza egymás ellen, akik bár tudják mire megy ki a játék, azért belemennek és jó szolga módjára halomra is ölik egymást. Hálisten nem egy pörgős akciófilmről beszélünk, mert az a kevéske harc a leggyengébb része a mozinak. Három pofozkodós mélypont volt számomra a két és fél óra alatt. Az első a fegyvermester és az ifjú Atreides herceg edzése, ami az eredeti filmben is kiemelt szerepet kapott Itt mutatták be, hogy létezik egy kéken villogó testpajzs, amit azért, ha nagyon püfölnek kimerül, vagy a „lassú penge” áthatol rajta. Kösz szépen… Josh Brolin hülyén néz ki ebben a jelenetben, és az egész olyan mesterkélt, hogy szinte azt várjuk, hogy a stábból végre valaki közbe szóljon és ismételjék meg az egészet. De rendesen!

A második, és egyben ez a film legrosszabbja is, amikor a gonosz Harkonnenek visszafoglalják az Arrakist. Bár előre tudták, hogy ez lesz, de az Atreidesek azért meglepődnek, hogy valóban meg is érkezik a várt támadás. A ház feje eközben egy rosszul méretezett hálóingben mászkál körbe a tök üres palotában, hogy felderítse a fura zajok eredetét. De mindennek az alja, amikor az egész flotta lebombázása után leszáll a hódító hadsereg, majd kiözönlenek a gépekből és a nyílt színen botokkal és kardokkal rohannak egymásnak a hős védőkkel. Senkinek, de tényleg senkinek nem jutott eszébe, hogy halomra lője őket egy BÁRMILYEN lőfegyverrel? Értem, ez a becsületes küzdelem. De akkor legalább ne úgy néznének ki, mint öregapám, amikor az emésztőt kellett takarítani és egy mellig érő gumicuccba bújt, amiben alig tudott mozogni.

A harmadik emellett már szóra sem érdemes, de azért okozott pár kínos percet, amikor Paul a legjobb fremen harcossal kerül szembe, és életében először kell ölnie. Hasba szúrja persze, de akkor sem lett volna komolytalanabb ez a párbaj, ha kő-papír-ollóval döntik el.

De ne legyünk szőrös szívűek! A karakterek nagy része működött, Villeneuve mester végig csodálatos képekkel és igazi látványorgiával kényeztet bennünket. Minden szimbolikus, egymást váltják a nagyon sötét, nyomasztó belső terek, és a nem kevésbé nyomasztó Arrakis látványa, ami tulajdonképpen egy homokkal borított kődarab az űrben. Egy igazi és fájó hiányossága van a filmnek, ez pedig Jason Momoa arcszőrzete. Szerelmes lányok és asszonyok , meglett férfiemberek sírnak fel univerzum szerte, amikor meglátják a leborotvált Momoát Duncan Idaho szerepében. A jól megszokott férfi isten helyett most egy nagydarab óvodást látunk, akire már kicsit szűk a kezeslábas. Ámbár lehet, hogy emiatt került bele a feláldozhatók táborába.

155 perc után az Arrakis folytatja útját az űrben, a Harkonnenek gonoszabbak, mint valaha, Paul egyre menőbb, Zendaya kék szeme igéző, mi pedig izgatottan várjuk a folytatást, amikor kiderül, mi lesz a sorsa a legnagyobb dílerbolygónak, ahonnan a legvadabb cucc, a FŰSZER származik.