Gondolatkarantén

Sorozatok helyett filmeket néztünk a téli szünetben és ez jót tett az estéinknek. Van kezdete, és szerencsés esetben vége is a történetnek. Nincs meg az az állandó késztetés, hogy kezdjük el a következő részt, általában nem tart hajnalig, mert éjfélkor már nem állunk neki egy újabb két órás filmnek.

A parttalan „mit nézzünk- mit nézzünk” nyűglődés helyett gyorsan kiválasztottuk a HillBilly Elegy című filmet. Mondom című. Sajnos egy egész cikket megérne a HCM, azaz a Hülye Címfordítások Minisztériumának újabb torzszülöttje, de azért szó nélkül nem mehetünk el mellette, hogy hány nézőt tántoríthat el a Vidéki ballada egy amerikai álomról összeizzadt cím. Persze az ERŐSZAKIK-at (AKA: In Brugge) ezen a vonalon semmi sem múlhatja alul, szóval van hova romlani.

A filmről vagy nagyon sokat, vagy nagyon keveset lehet beszélni, így eleve nehéz a helyzet, ha értelmes terjedelemben kell bemutatni úgy, hogy az ember még kedvet is kapjon hozzá. Mert alapvető cél, hogy kedvet kapjon hozzá az, aki nem kizárólag egy újabb adag popcornt akar elrágni az aktuális film alatt. Mert ez a legkevésbé sem popcorn mozi.

Sokféleképpen lehet bemutatni a nyomort, és a nyomornak is sok fajtája van. Az USA-beliek nyomora persze nem hasonlítható az afrikaiak nyomorához, de nyakatekert módon talán pont ezért jobban át tudjuk élni. Ha volt is amerikai álom valaha, akkor elfogyott Sandman pora és már nem tudunk helyette újat álmodni. A szavak megmaradtak, de jelentésük már rég nincs velünk. Különösen azoktól van távol, akik az elmúlt 30 év változásainak lettek a vesztesei. A Szilícium (vagy Elysium ?)- völgyben nem jut mindenkinek hely. Leginkább azoknak nem, akik az egykoron büszke amerikai ipar apró fogaskerekei voltak és a két kezükkel teremtették meg a lehetőséget a következő nemzedékeknek.

A forgatókönyv ’based on true story’, ami ebben az esetben leginkább azért fontos, mert Glenn Close és Amy Adams ijesztő módon hasonlít az eredeti szereplőkre. Ha másért nem is, de ezért járhat majd neki az Oscar! Bár azt mondják gonosz ás csúnya karaktert könnyebb játszani, szerintem ez csak amolyan színházi bonmot. Tegyük hozzá, hogy a teljes hasonulás nem lett volna elég, ha nem tesznek mellé kivételesen jó színészi teljesítményt a láncdohányos házsártos mama és a démonaival küzdő anya szerepében. Semmivel sem kisebb a hozzáadott értéke a vidéken ragadt és velejéig romlatlan nővért alakító Haley Bennett játékának, aki a neki jutó kevés időben is maradandót alkot.

Nekem a főszereplő lógott ki ebből a gárdából, sajnos lefelé. J.D. Vance- akinek fiatalkori énjét a magyar származású Owen Asztalos, a felnőtt és sármos változatát pedig Gabriel Basso alakítja- a távolba szakadt legkisebb fiú, aki a rendelkezésére álló szarból is képes felépíteni a várat, a kedélyes és egyben jóindulatú mamlasz, aki bár elkövet pár hibát, azért mégis rálel a helyes útra. Kicsit sok, kicsit túl amerikai, kicsit túl happy end. De, még az is lehet, hogy ez valóban szóról-szóra így történt, szóval nem akarom túlgondolni, sem okoskodni. Ez a film több szempontból is érdekes, elgondolkodtató, gyönyörű tájakra visz, vannak benne jó, sőt kiváló alakítások, együtt nyerhetünk, vagy bukhatunk el a szereplőkkel, és még tanulsággal is szolgál. Kell ennél több? Ha igazán kiváló filmet akarunk látni, akkor mindenképpen, de ha nem ezt szeretnénk életünk filmjének, akkor bőven elég. Jó szívvel ajánlom. Megéri