Gondolatkarantén

Az egyedüllétet úgy képzelem el, mint az AZ-ból a bohócot, csak nem a csatornában lakik, hanem veled együtt a házban. Nem csábítgat a hülye vigyorával, nem ijesztget, nem csinál az semmit. Illetve dehogynem csinál. Vár. Általában valamelyik sarkokban kuksol, de amikor huzamosabb ideig csak ketten vagytok, egyre messzebbre merészkedik az odújától. Az elején nem veszed észre, nem is gondolsz rá. Eszedbe jut, hogy létezik, de már rég találkoztál vele, de nem nagyon izgat.

Aztán esténként, amikor kint sötétedni kezd, közvetlenül abban a pillanatban, amikor felkapcsolod a lámpát, megpillantasz valamit. Nincs formája, nem realizálod, ez egy amolyan árnyék. Vagy nem is árnyék, csak valami a szemedbe ment. Olyan homályos folt, amit kipislogsz egy idő után. Minél többször érzékeled, annál erősebb, kontúrosabb lesz. Persze, ha odanézel, nem látsz semmit. A végén már olyan, mint a vignetta szűrő a mobilokon, ami használat után elsötétíti a kép széleit. Közben az életeddel is ez történik. Először a szélei sötétednek el, aztán egyre nagyobb lesz a bútorok árnyéka, megfordulnak az arányok és úgy tűnik, mintha árnyékból lenne több és ezek fekete tejként veszik körül az egyre apróbb fénygömböket. Lassan már a kinyújtott kezed ujjait is alig látod, meg kell mozgatnod, hogy biztosan ott vannak-e. Mint valami koszos víz, ami a partról ugyan hívogatónak tűnt, de az első merülés után kiderül, hogy a felszín alatt egy zöld algás pocsolya vár. Elmerülsz benne, és ahogy összecsapnak a hullámok fölötted máris próbálsz felfelé evickélni, de egyre kevesebb az oxigén, nem tudsz tájékozódni, és lassan reménytelen lesz a helyzet.

Szóval ez a magány egy igazi köcsög, aki csak akkor jön elő, ha nincs már semmi és senki akire számíthatnál, nincs aki megvédjen, amikor te vagy a kisebb, akit könnyű bántani. Orvul a hátadra ugrik és nem ereszt, rád tapad, mint valami nyúlós és undorító ragacs. Ez a magány nem vasárnap délután jön elő, amikor egyedül vagy otthon és végre nyálcsorgatva alhatsz a kanapén, miközben lepörög a kedvenc sorozatod. Ez az a kellemetlen, szívszorító valami, amiről szeretnél beszélni, de nincs kivel. Amikor nem te döntöd el, hogy egyedül leszel, hanem így alakul. Mindenki máshogyan birkózik meg a magánnyal, van akinek sikerül, és van aki elveszik közben.

Édesanyám például macskákat tart. Teljesen hülyék és neveletlenek, túl nagyok hogy ártalmatlannak tűnjenek és állandó félelmem velük kapcsolatban, hogy egyszer, amikor mélyebben alszom azt hiszik, hogy már kimúltam és elkezdenek marakodni azon, hogy melyikük eheti meg végül a szemem. De anyumat szeretik, ő pedig viszont szereti őket, napi feladatokkal látják el egymást és így tökéletes a rendszer. Persze tökéletes rendszer nincs, csak azt hiszi az ember, és néha kell, hogy valaki felhívja erre a figyelmét.

A kisebbik lányommal volt pár éve egy vitám, hogy nyitva kell-e hagyni éjszakára a gyerekszoba ajtót, amikor a nővére épp nincs ott. Folyamatosan azzal jött, hogy fél a sötétben és ezért kell nyitva hagyni. A hálószoba ajtaja közvetlenül a gyerekszoba mellett van, egyáltalán nem akartam, hogy a folyamatos ki-be mászkálásom miatt ne aludjon, vagy a nyitott ajtón bemenjen a macska és éjszaka randalírozzon nála. Hiába kapcsoltam fel az éjszakai fényt, aztán az olvasó lámpát, nem volt neki elég. Már csak a csillár maradt, egyáltalán nem értettem a helyzetet, elég ideges lettem, amiért nem hagy ezzel a hülyeséggel. Elvesztettem a türelmemet és kifelé menet be akartam csukni az ajtót magam mögött, amikor azt mondta: „Hát nem érted? Ha egyedül vagyok, mindig sötét van.”