The last dance
Michael Jordan a kosárlabda Darth Vadere
Mindenki erről beszél, így van, akinek unalmas, de akkor is megkerülhetetlen. A téma és az ember egyaránt. Karácsonykor sem jön senki azzal, hogy mi van a húsvéti tojásokkal, így most senkit nem érdekel más, csak JORDAN. És ez így is van jól. A 90-es évek meghatározóak voltak a sportvilágban, a nemzetközi diplomáciában és az én életemben is. A középsővel egyáltalán nem foglalkoznék, az utolsóról csak annyit, hogy a középiskolás évek olyan szinten alakították át az életemet és az egész gondolkodásomat, hogy az máig érezteti a hatását. És ebben az évtizedben volt a csúcson Michael „AIR” Jordan. Aki egy kicsit is érdeklődött a kosárlabda iránt, akkor már el tudott csípni infókat az alapszakaszról, ha szerencséje volt, valami összefoglalót a TV-ben a rájátszásról, a sport lapok meg nyilván továbbították az száraz eredményeket. Az évtized vége felé kezdett elterjedni az internet, és addigra lett egy generáció, akinek egyértelmű volt, hogy Jordan a GOAT!
Azóta is őrzöm az első Bulls ereklyémet, és nem véletlen, hogy a Bulls az egyetlen csapat, amelynek azóta is változatlan a logója. Előtte egy lesajnált alakulat volt, majd megadatott neki egy olyan évtized, amikor nem volt hozzá fogható csapat a Földön. Ezt sikerült aztán lerombolni pár év alatt úgy, hogy 2020-ban elmondhatjuk, hogy az egyik „legkilátástalanabb franchise” versenyben minimum a dobogósok.
Húsz év telt el azóta, olyan arcokkal a pályán, mint a peak korba lépő Shaq, a valaha volt legjobb Jordan klón Kobe, a modern kosárlabda halálcsillaga Lebron James, vagy a dobógép Steph Curry. Jordan árnyéka most is ott van mindenki fölött, de egyre ritkábban hangzik el, hogy bezzeg a 90-es évek Bullsa, stbstbstb. Rodman, meg Pippen neve pedig tényleg kikopóban van. PHil Jacksonról nagyon sokaknak a legutóbb New York Knicksnél elkövetett balfaszkodások ugranak be leginkább, a „Bad Boys Pistons pedig olyan, mint a 60-as évek spagetti westernjei. Tudunk róla, beszélhetünk is róla, de valójában kevesen láttak belőle bármit. Ebbe a helyzetbe (meg a korona sivárságába és a 14 000 000 új Netflix előfizető képébe) robbant bele a The last dance.
Az első ájult komment áradat és elragadtatottság után persze jöttek a menetrendszerű fanyalgók, később a kákán is csomót keresők, aztán a lehúzósok és az ellenszurkolók.
Mind a tíz epizódról lehetne egy-egy hosszadalmas cikket írni, kifejtve a legapróbb részleteket, megcáfolni amit meg kell, hozzátenni, amit hozzá kell, igazságot szolgáltatni azoknak, akik erre érdemesek. De egyrészt kit érdekelne, másrészt meg nem is ez a lényeg. Nincs olyan, hogy mindig mindenki mindennel elégedett lesz. Ez Jordan filmje, Jordanről szól, nagyon jól látszik, hogy kb. minden fontos ügyben Jordan szava döntött. Még így is elég nagy szerepet kapott a sokak által utált Isiah Thomas, Rodmanre egy egész részt szenteltek, Krause érdemeit Jordan is kiemeli, Pippen meg állandó mellékszereplő. Igen, mellékszereplő. Mert itt kérdések és fenntartások nélkül Jordan a főszereplő. Megpendítették a szerencsétlen szerencsejáték ügyeit, hogy néha kiállhatatlan tuskó volt, hogy földbe taposta aki az útjába állt, hogy személyes bosszúhadjáratot viselt a pályán és néha a pályán kívül is ellenfeleivel szemben. Néha bevállalósabb is lett, mint gondoltam. Mit kérünk számon, hogy a Ryan közlegényben elesett németek életéről semmit sem tudtunk meg? Hogy nem jártunk Amerika Kapitány lakásában? Hogy a Titanicban nem ismerjük az összes szereplőt? Erről szóltak volna a ezek a filmek?
Nem elég, hogy Darth Vaderről lekerült a maszk, és megláttuk, hogy alatta egy ember van? Akiről tudtuk, hogy az, csak nem hittük el. Mert könnyebb istennek, vagy supermannak hinni valakit, ha látjuk, hogy mit vitt véghez.
Kevés olyan film/ sorozat volt, amin végig ennyire izgultam. A hangsúly a VÉGIG szócskán van. Az első perctől az utolsóig, még akkor is, ha tudtam, hogy mi lesz a vége. Minden percét élveztem, mert ez egy olyan kordokumentum, aminek valós időben, csak egy kis részét láthattam. Ezt pótolta nekem ez a tíz rész. És ha olyan sikeres lesz, mint a Breaking Bad, nem bánom, legyen itt is egy spin-off. Mondjuk Rodmanről. Én benne vagyok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
